Ma annak a napnak az ütemtervét dolgoztuk le, ami múltkor elmaradt az állami vizsgák miatt. Ez a múlt pénteket jelenti, amin nem lett volna órám, így ma alhattam délelőtt. Ebéd után global village (globális falu) volt a program, ami annyit jelent, hogy mindenki kipakolja a saját országából hozott cuccokat, és magyaráz róla, az érdeklődők meg mennek asztalról asztalra. Minden gyerek kapott egy cetlit, amire minden állomáson nyomott egy pecsétet az adott ország felelőse, és az egész végén kisorsoltunk pár ilyen cetlit, a nyertesek meg kisebb ajándékokat kaptak. Sajnos ennek sok értelme nem volt, mert sem én, sem Dennis nem beszéltünk pár szónál többet az országainkról, mindenki csak fotózkodni akart velünk. Nem tudjuk, miért, de az ázsiai lányoknak az európaiak túlságosan is bejönnek, és ehhez még hozzájön, hogy tinilányokról beszélünk, aminek az lett az eredménye, hogy a program végére kb. 200 fényképen rajta voltunk mindketten, túlzás nélkül. Az elején még voltak a hagyományos értelemben vett érdeklődők is:
Ma van a tábor egyetlen hivatalos szünnapja, a gyerekek hazamentek és nekünk menetrend szerinti kirándulás volt a program. Eredetileg a kunmingi dinoszaurusz parkba mentünk volna, de mivel a társaság döntő többsége nem akart egy rakás pénzt fizetni egy nagy rakás csontért cserébe, így változtattak a programon. Az új terv egy etnikai kisebbségeket bemutató (mesterséges) falu, ahol vagy 15, a tartományra jellemző kisebbségi csoport képviseli magát. A park akkora, hogy 4 óra alatt nem tudtuk bejárni, több tó van benne, és különböző helyszíneken mutatják be a különböző törzsek lakóit, házait, templomait, mesterségeit. A belépő megvásárlása előtt bementünk egy teakereskedésbe, ahol persze meghívtak minket több csésze teára. Mégsem éreztük, hogy lehúzni akarnak minket, kedvesek és türelmesek voltak, kellemesen beszélgettünk. Azért az átlag sétáló utcai árus nem ilyen. Végül vettem egy csomaggal abból a teából, ami mindannyiunknak a legjobban tetszett. Az illata földimogyoróra hasonlít, az íze kicsit a kávéra, és a teafüvet meg lehet enni, finom, selymes íze van. Egyébként Jünnanra jellemző kávét is vettünk, persze azt is csak kóstolás után.
A faluban az elefánttól kezdve a tibeti buddhista templomon keresztül a medencényi összetört sörösüveg-szilánkokig minden volt. Utóbbi ahhoz kapcsolódik, hogy az egyik törzs szerint egy edény széttörése lelki nyugalmat hoz. Ezt mindenki kipróbálhatja azáltal, hogy az erre a célra épített medencébe behajít egy sörösüveget. Voltak még fára épített házak, olyan törzs, ahol valamilyen növénnyel feketére színezték a fogaikat, mert azt tartják szépnek, egy ujjnyi méretű levéllel zenélő jóember, tópart, kis híd, nagy híd, lótuszok, tradicionális ruhába öltözött lányok, kínaiul és angolul is "tudó" papagáj, mindenféle népi művészetek képviselői, népi gyerekjátékok, szárított gombák és gyíkok, mint megvásárolható gyógyszer, színes rizs, és hasonló érdekességek. Az ezekről készült képekkel frissítettem a galériát.
Miután kijöttünk a faluból, vettünk pár hurkapálcán sütött húsfalatot, és kerek, fűszerezett, hagymás pizzatészta-szerű sült tésztát. Az utóbbi nagyon jól esett, mert olyasmi volt, mint a kenyérlángos, márpedig rendes kenyeret nem ettem, mióta itt vagyok (nekik a rizs a kenyér). Ezután életemben először úgy ittam kókusztejet, hogy a kókuszt előttem vágták fel, frissen. Lehet kapni a boltokban fillérekért palackozott kókusztejet, de ez sokkal jobb volt. És nem a szokásos, barna kókusz volt, hanem a sokkal nagyobb, sima héjú zöld kókusz. Ha végzett az ember a folyadékkal, meg lehet kérni az árust, hogy vágja ketté és kaparja ki belőle a gyümölcshúst. Így is történt, így haraptuk az otthon csaj reszelt formában kapható, friss, finom és nedves kókuszt. Így nézett ki a dolog félbevágás előtt és után:
Miután letudtam a mai napra kiírt három kötelességemet: egy fizika előadás megtartását reggel, egy beszélgetős óra levezetését délután és a mosást este (egy hónapja kézzel mosok magamra), este elmentünk megünnepelni az egyik kínai lány és a holland srác születésnapját. Valójában 23-án és 24-én születnek meg, de vasárnap van szabadnapunk, így adta magát a szombat este. Összeverődtünk kb. 8-an és elmentünk egy közeli karaoke bárba. Eddig csak egyszer karaokeztam életemben, de ez sokkal jobb volt. Itt nagy kultúrája van, mindenfelé lehet "KTV-t" látni, ez a karaoke bárok itteni neve. Itt külön szobát kap az adott társaság a szórakozáshoz, mint ahogy a fürdőben is társaságokra szabott medencék voltak.
Szóval bementünk egy sokemeletes épület bejáratán, ahol minden csili-vili márványból volt, hatalmas csillár, egyenruhás dolgozók, bőr fotelek, és hasonlók. Először megijedtünk, hogy hova hoztak minket, ez nem a mi pénztárcánknak való. Aztán kiderült, hogy a hely nemrég nyitott és nem kell fizetni a szobákért. Egyszer csak megürült egy nagy szoba és fel kellett mennünk a 3. emeletre. Kicsit útvesztő jellegű volt: mindenfelé ugyanolyan folyosók, ajtók, amik a szobákba vezetnek, és a dolgozók is mind ugyanúgy néztek ki (mint a kínaiak általában). Elvezettek minket a leendő szobánkba, és míg odaértünk minden egyes dolgozó meghajlott, mikor elhaladtunk mellette. Tényleg olyan volt, mint egy luxushotelben. Végül megérkeztünk a szobába, ami egy hatalmas, márványborítású helyiség volt, bőr fotelekkel, két hatalmas lcd tv-vel, érintőképernyős számítógéppel, amiről a számokat lehetett kiválasztani, és a szoba több pontjába kivezetett, szintén érintőképernyős irányító panelekkel. Csoportkép:
Kiderült, hogy az italokra is 20% kedvezmény volt aznap, így végül nem is fizettünk többet, mintha egy lepukkant helyre mentünk volna, csak sörözni és beszélgetni. Volt 2-3 dolgozó, aki azért volt felelős, hogy a mi szobánkban minden rendben legyen. Minden egyes alkalommal, ha meghoztak egy rendelést, meghajoltak, mielőtt kimentek a szobából. Amikor csak egy vizet kértem, és behozta a tálcán, úgy vettem el a tárcáról, hogy már majdnem térdre rogyott előttem..hihetetlen, hogy beléjük verte a munkáltató, hogy mutassanak tiszteletet a vendégek felé. Itt voltunk kb. 3 órát, majd ettünk egy gyorsétteremben és visszamentünk az iskolába. Egyébként a kollégiumban mellettünk lakó, ránk vigyázó tanároknak minden este meg kell számolni, mikor hányan vagyunk a szobában. Ha hajnal 2-kor ér vissza az utolsó ember a szobába, akkor ők hajnal 2-ig nem alszanak el. Mindig megy a jelentés az igazgatóhelyettesnek, másnap pontosan tudja, hogy ha fáradtnak tűnünk akkor az azért van, mert x órakor feküdtünk le.
A nap másik fontos történése az volt, hogy megvettük a vonatjegyet Shanghaiba. 3-an fogunk utazni, a holland sráccal és a csapatvezető kínai lánnyal (ő Shanghaiban lakik). Az út 41 órás lesz, természetesen fekvőhelyünk lesz, 3 egymás feletti ágyon.
http://www.origo.hu/nagyvilag/20120720-a-kinai-egykepolitika-kovetkezmenyei.html
Néhány mondat a cikkből:
- A 27 éves Feng Csian-mejt hét hónapos terhesen kényszerítettek abortuszra egy kórházban június elején. Horrorisztikus története sok más kínai anya sorsához hasonlóan rejtve maradt volna, ha a rokonai nem hozzák nyilvánosságra azt a fotót, amelyen a kimerült nő mellett fekszik hét hónapos, halott magzata a kórházi ágyon.
- A hatvanas évek közepén egy átlagos kínai házaspárnak nagyjából hat gyereke volt.
- A gazdagok egyszerűen kifizetik a második gyerekért járó büntetést. A kevésbé gazdagok inkább a tisztségviselőket fizetik le, mert az még mindig kevesebbe kerül, mint az állam által előírt hivatalos büntetés, amely akár egyéves fizetés összegére is rúghat.
- A 33 éves férfi álférjként ajánlja fel segítségét azoknak a házaspároknak, akik a második gyerekért a válásra is hajlandók.
- A lakosság kevesebb mint negyven százalékára érvényes az egykepolitika
- Először lehetünk tanúi annak, hogy egy ország hamarabb fog megöregedni, mint meggazdagodni ... ez egyúttal azt is jelenti, hogy összezsugorodik a kínai munkaerő, és előfordulhat az a néhány éve még képtelenségnek tűnő helyzet, hogy Kínának külföldi munkaerőre lesz szüksége.
- Becslések szerint a négyéves korú gyerekek között ma minden száz lányra 123 fiú jut. Ők azok, akik felnőtt korukban aligha találnak majd feleséget.
- Sokszor előfordul ugyanis, hogy a bábák a köldökzsinórral fojtják meg az egészséges lány újszülöttet, majd halva születettként regisztrálják. Sokakat azok közül, akik mégis túlélik saját világra jövetelüket, egyszerűen elhagynak, így árvaként nőnek fel. A kínai árvaházakban a gyerekek 95 százaléka lány.
- Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint Kína az egyetlen ország a világon, ahol több nő követ el öngyilkosságot, mint férfi.
- Sokan úgy nőnek fel, hogy a szüleiktől végig azt hallják, bárcsak fiúnak születtek volna.
- Csen Kuang-cseng vak kínai aktivista a nemzetközi sajtó figyelmét is felkeltette azzal, hogy fellépett a kínai falvakban zajló, az egykepolitika nevében elkövetett törvénytelen és gyakran erőszakos abortuszok és sterilizálások ellen, és autodidakta jogászként 2005-ben csoportos pert indított a nemzeti családügyi törvény megsértése miatt a kínai hatóságok ellen. Csennek több év börtön, majd házi őrizet lett a sorsa. Április végén szökött meg, és az amerikai nagykövetségen kért menedéket. Májusban érkezett meg az Egyesült Államokba, ahol jogot fog tanulni. A kínai média nem ejtett szót Csen távozásáról.
A mai nap a pihenésé volt, bár egyébként sem lett volna órám, törölték az összes órát egy itteni érettségi-szerűség miatt. Nemrég, este elmentünk az iskola melletti tó partjára. A holnap esti workshopok is elmaradnak, mert holnapután szünetel a tábor, és a gyerekek holnap este hazamehetnek. Ez érint engem is, így a Magyarországról szóló előadásomra nem kerül sor ezen a héten. A szobánkban nincs internet 2 napja, és sokszori kérés után sem javították még meg, ez jellemző a kínai problémamegoldásra.
A galériát frissítettem pár képpel a kórusversenyről és az iskola területén és környékén készült képekkel.
Reggel felkeltem és boldogan mentem el megtartani az első órát, mert tudtam, hogy nem kell másodikat, sőt, holnap nem kell egyet sem tartanom. A saját osztályomnak adtam le a fizika előadásom második felét (elektromágnesesség, termodinamika alapjai, pár szó az alkalmazásokról és Stephen Hawkingról). Főleg 8-asokat és 9-eseket kaptam rá. A délutáni foglalkozás kórusverseny volt, napok óta mindegyik osztály készült egy dallal, amit a színházteremben adtak elő. 5-6 szempont alapján pontozott a zsűri, és a legjobbak továbbjutottak a jövő heti döntőbe. Szerencsére az osztályom közöttük van. A döntőre szeretném, ha két dallal mennének, egy kínaival és a Tavaszi szél vizet áraszt népdallal.
Miután lusta módon otthagytam az osztályt, hadd kosárlabdázzon a verseny után, visszajöttem a szobába és lepihentem. Kicsit később bekopogott az egyik kínai segítő tanár, aki csak azért lakik itt a kollégiumban, hogy segítsen, ha szükségünk van valamire és ellenőrizze, hogy mindannyian megvagyunk minden este. Motyogott valamit kínaiul, mert persze angolul nem tudnak, de nem mutogatott hozzá semmit, így még a múltkori activity tapasztalatommal sem tudtam kivenni a beszédéből, mit akar. Elment, majd 10 perc múlva visszajött, és telefonálást mutogatott a kezével, meg hogy menjek vele. A szobájában van egy vezetékes telefon, azon volt hívásom. Az osztályom egyik tanulója szólt bele nagy izgatottság közepette, hogy az iskola igazgatóhelyettese velem szeretne vacsorázni. Nem mondta miért, csak hogy menjek, amint tudok. Nagy volt az ijedtség, mert a múltkori kioktatásból kiindulva csak arra tudtam gondolni, hogy nincs megelégedve a fizikaóráimmal (lévén hogy ő is fizikatanár), vagy kifogásolja, hogy néha kések az órákról, vagy bármi másba fog belekötni, amire nem számítottam.
Végül kiderült, hogy pusztán pozitív diszkrimináció alapján választotta ki a német kémiahallgatót és engem, hogy meghívja magához vacsorára. A kémiahallgatót azért, mert a fia kémikus mérnöknek tanul, és a mesterképzést szeretné Németországban elvégezni. Engem pedig azért, mert fizikahallgató vagyok. Vele és az unokahúgával (aki az egyik osztály tagja, tegnap este ott volt a fotózás workshopmon) elsétáltunk a lakásukra, ami 2 percre van az iskolától. Egy kétszintes lakásuk van a sokadik emeleten. A vacsora a korábban említett hússal töltött tésztafalatok voltak, a „dumplings”. A csavar az volt a történetben, hogy mi magunk készítettük el! Adottak voltak a kör alakú tésztadarabok és az előkészített nyers hús, és mi töltöttük bele a tészta közepébe, majd kis vízzel be kellett nedvesíteni a kör szélét, hogy félbe hajtva összeragadjon a másik felével. A végén kis fodrokat kell hajtogatni az összeragasztott részre. Ezzel elment vagy egy óra, pedig öten-hatan csináltuk. Viszont nagyon jó szocializálódási forma volt, időközben érkezett még jó pár család és fiatalok, akikkel tudtunk angolul beszélgetni. Főleg német városok, egyetemek és Magyarország volt a téma. Ott volt még az igazgatóhelyettes (Mr. Lee) felesége, a fiuk, az igazgató lánya, aki szintén Németországba akar menni egyetemre, egy másik fizikatanár, meg még vagy 4-5 ember, összesen lehettünk vagy 12-en. Miután megfőtt a vacsora, megettük sok zöldséggel, sonkaszeletekkel, fűszerezett olajba mártogatva, (barna) ecetes uborkasalátával, és házi sütésű burgonyachipsszel. Mr. Lee igazán kitett magáért, elnézést kért a múltkori kioktatásért, és dicsérte az egyetememről tartott előadásomat. Elővett többek között egy kanadai, 16 évest bort, egy kínait, végül egy 12 éves, Shangri-La-ból származót gyönyörű fadobozost bontottunk fel. Többszöri gyakorlással megtanultuk a „Fenékig!” kifejezést kínaiul. A vacsora után felmentünk az emeletre, ahol egy olyan teázó asztal volt, ami egy nagydarab lakkozott fatörzsből van kifaragva, hozzá tartozó fatörzs székekkel. Kaptunk valamilyen, igazán finom és különleges kínai teát és tovább beszélgettünk. Előkerültek hatalmas, feltekert rizspapírra festett kínai festmények, amiknek elmagyarázták a történetét, a rajta szereplők legendáját. Mivel vacsora közben felajánlottam az igazgató lányának, aki fizikából is vizsgázik, hogy külföldön tanulhasson tovább, hogy segítek bármiben, ha van kérdése, így teázás közben egy rakás fizika feladatot megoldottunk vele. Végül Chris és én is kaptunk egy nagy doboz ajándékot, amiben 18-féle, Jünnan tartományra jellemző édesség van. Egy szóval igazán kitettek magukért, emlékezetes este volt, bőségesen megköszöntük nekik. Nagyon sajnáltuk, hogy nem vittünk fényképezőt, mert kioktatásra készültünk… Végül visszamentünk az iskolába és fél11-től egészen éjfélig megbeszélésünk volt a következő napokat illetően.
Ma egy otthoni rossz híren kívül nem sok történt velem. Reggel tartottam egy fizikaórát, ami most nem volt olyan egyértelműen sikeres, mint az eddigiek (a tananyag ugyanaz volt, az osztály volt egy másik, mint eddig). A végén hiányolták a kísérletet, és mivel nem kaptam hozzáférést az iskolai fizika szertárhoz, ezért két letöltött videót mutattam nekik: túlhűtött és túlhevített folyadékokról. Ezek után elállt a lélegzetük, úgyhogy helyreállt a világ rendje, így már meg voltak elégedve az órával. Délután rajzoltatni kellett velük óceánbeli jeleneteket, a rajzokat később kivágták és feldíszítették velük a termeket. Ez a rész rettentően unalmas volt számomra, az egyetlen érdekesség az volt, hogy mindenki előkapta a mobilját, mesefigurákra keresett rá az interneten és a telefonon talált kép alapján rajzolta meg a rajzát. Ez olyan, mint amikor gondolkodás helyett gyorsan kiguglizok valamit.
Este én voltam az egyik felelős a workshopért, ami 2x90 perc, tehát nem piskóta. A fotózásról tartottam előadást, vittem a gépet és 3 objektívet, bemutattam őket, beszéltem a digitális és filmes gépek összehasonlításáról, portréfotózásról, megvilágításról, hosszú expóról, gigapixeles fotókról, az optikai és digitális zoom közti különbségről, modellfotózásról, stb. A végén kivittem az osztályt a levegőre (konkrétan csak a folyosóra, a napok óta tartó eső miatt), és hosszú expós képekkel, meg fényfestéssel játszadoztam, ami nagyon tetszett nekik. Továbbá megmutattam nekik, milyen nagy a különbség a rossz fényviszonyok között, természetes fénnyel, hosszú exponálással készült képek és a vakus képek között (az előbbi javára). Két osztálynak tartottam foglalkozást, a gyerekek fegyelmezettek (vagy legalábbis könnyen fegyelmezhetőek), lelkesek és egészségesen dolgozik bennük a tudásszomj. Mindkét osztálynak nagyon tetszett a foglalkozás, 10/10-et kaptam, szerencsére.
Mai kép: ez a csoportkép még anno Chengduban készült, a szülinapi vacsorán. Nem az én képem, nemrég jutottam hozzá és gondoltam kirakom:
A képen Mexikó, Indonézia, Németország, Kína, Magyarország és Hollandia képviselői.
A mai nap is gyorsan eltelt. A reggel úgy kezdődött, hogy az osztályom magyarul üdvözölt, amikor beléptem a terembe, Cyan ugyanis megtanította nekik, hogy "jó reggelt" :)
Délelőtt két órám volt, az egyik azzal az osztállyal, akiket már tegnap tanítottam. Mindenkinek két tanóra anyagával kell felkészülni és két 2 workshop témával. Eredetileg az előbbi két témám a fizika (Általános fizika és alkalmazásai angolul) és Magyarország volt, mivel azonban csak az anyag feléig jutottunk fizikából, adott volt, hogy a másik fele legyen a másik tanórán, és a Magyarországról szóló előadásomat meghagyjam workshopra. Így ma az első órámon az anyag első felét, a második a tegnap már tanított osztályomnak a második felét adtam elő. Így volt idő teljesíteni az igazgatóhelyettes kívánságát, beszéltem Stephen Hawkingról is (aki egyébként jó példa a "merj álmodni" ideológiára, ami a tábor jelmondata). Minden órám után megkérem az osztályt, hogy értékeljék 0-tól 10-ig terjedő skálán, hogy mennyire volt érdekes az óra, és ugyanilyen skálán azt, hogy túl lassan, vagy túl gyorsan, érthetetlenül beszélek. Már tegnap is 10-est mondtak az érdekességre, viszont ez csak egy tanuló válasza volt. Ma viszont öten-hatan egyszerre mondták lelkesen, hogy 10, az angolomra pedig tegnap és ma is 5-öst kaptam, azaz nem túl lassan és nem túl bonyolultan beszélek. Én is úgy veszem észre, hogy többségében megértenek. Ellenkező esetben a kínai segítőm fordít nekik, de szerencsére erre nincs sokszor szükség.
Délután olyan versenyt tartottunk, ahol mindenki a saját osztálytermében van, a gyerekekből csapatokat alkottunk és teremről teremre mennek, mindenhol teljesíteni kell a feladatot, a cél a helyes megoldások és a gyorsaság. Én szerencsére fotós voltam, így nem kellett egy teremben ülnöm és 2 órán keresztül várni a csapatokat. Egyébként minden rendben.
Annyi történt még, hogy az egyik kínai srác elcsúszott az esőtől vizes lépcsőkön és kiugrott a válla a helyéről. Kórházban rakták helyre, 3 hét alatt gyógyul meg, holnap reggel haza kell mennie.
A mai nap volt az első éles napunk tanárként. Kicsit féltem, hogy nem tudok beszélni 70 percig, de szerencsére nem volt gond és a gyerekek is élvezték az órát. Alapvető fizikát tanítottam nekik angolul. A cél nem az, hogy teletömjem a fejüket új anyaggal angol nyelven, elég ha a már meglévő kifejezéseket tanulják meg angolul. Második órám ma nem volt, így beültem az ománi csapattársunk órájára. Ebéd után különböző feladatokat tartunk, a mai úgy nézett ki, hogy az osztályokat bevittük az előadóterembe, ahol a megnyitó is volt, és Cyan, a kínai segítőm, Suheila és én tartottunk előadást a kínai, ománi és a magyar egyetemi életről. A végén mindannyian visszamentünk a színpadra és kérdéseket lehetett feltenni. Az egyik lány megkérdezte, mennyibe kerül egy szemeszter a magyar felsőoktatásban, azt mondta, szívesen jönne Magyarországra továbbtanulni. Ezután megnéztünk egy, a Yale egyetemet népszerűsítő videót, majd Steve Jobs beszédét a Stanford egyetem diplomaosztóján. Miután végeztünk, találkoztunk az iskola igazgatóhelyettesével, aki immár másodjára adott mind a fiú-, mind a lánykollégiumba egy nagy adag gyümölcsöt. Mindhárom gyümölcs, amit kaptunk különleges: a licsi most kisebb, sima héjú és barna színű, a datolyát itt frissen, zöld és ropogós gyümölcsként eszik, a banán pedig olyan miniatűr, mint a képen látható:
Minibanán, furcsa licsi, friss datolya, és persze a Mickey egeres ágynemű
Ma este nem kell workshopot tartanom, szerencsére minden este csak 4-5 ember kell hozzá. Holnap viszont két 70 perces órát tartok délelőtt.
A galériát frissítettem az utóbbi napok (még a 2. szecsuáni óvoda, az itteni iskola, a templom, a fürdő és a megnyitó ünnepség) képeivel!
Ma reggeltől kezdve foglalkozunk a gyerekekkel. Utólag már látom, hogy jó ötlet volt egy ilyen félig tanítós, félig ismerkedős napot tartani a hét kezdete előtt, mert mi is megismerkedtünk velük, az angoltudásukkal, a félénkségükkel, és ők is hozzászoknak a stílusunkhoz, hogy hétfőtől már könnyedebben vegyék a tanórákat. Minden osztályban egy kínai önkéntes és a hozzá tartozó résztvevő(k) tanít(anak), a mi esetünkben ez engem és egy vietnámi lányt jelent. A mai nap játékokkal telt, amikben az angol nyelven és egymás angol nevének megtanulásán volt a hangsúly. Kínában ugyanis mindenkinek van kínai és angol neve (annak legalábbis, akinek valamilyen ügye van külföldiekkel). Az angol név nem hivatalos, néha megváltoztatják pár évente, és csak azért van, mert a kínai nevek annyira megjegyezhetetlenek és kimondhatatlanok egy külföldinek (még a vietnámiaknak és malájoknak is), hogy egyszerűbb azt, mondani, hogy "Jack", meg "Eve". Így mindenki jobban jár.
A koradélután a megnyitó ünnepséggel kezdődött. Ahhoz képest, hogy csak kétszer próbáltuk el, és ebből a második az ünnepség előtt 1 órával volt, nagyon is jól sikerült. A kínai srácok készítettek mindenkiről fényképet és bemutatkozó videót, amiből egy nagyon jó anyagot vágtak össze. Ez és egy másik, eddigi élményeinket bemutató videó került vetítésre, az utóbbit megnézhetitek itt is (ha nem működik, meg kell nyitni youtube-on):
Volt még táncikálás (van külön AIESEC tánc), egy beszéd az szervezet nevében, egy beszéd az iskola nevében, egy lelkesítő beszéd, stb. Miután az ünnepség végére értünk, folytattuk a foglalkozást az osztályunkkal egészen vacsoráig. Este menetrendszerinti bulit kellett tartanunk, ami az itteni 17-18 éveseknek egészen mást jelent, mint az otthoniaknak. Ez is megvolt, tetszett nekik, hurrá. Végül 22:30-kor véget ért a 7 órás keléssel kezdődő napunk.