Pénteken elmentünk Chengduba, ami 45 percre van tőlünk vonattal. Még nem írtam róla, de most bepótolom, hogy a  vonatállomásokon nem vágányokhoz irányítják az embert, hanem várótermekbe. Minden váróteremhez tartozik egy vagy több vágány, és a vonat indulása előtt a megfelelő kapunál lehet kimenni a megfelelő vágányhoz. Ennek két előnye is van: 1) arra nevelik az embereket, hogy időben érkezzenek a vasútállomásra 2) sok váróterem van, így mindenkinek van helye leülni, miközben a vonatra vár (otthon általában egy közös váróterem van az egész állomáson). Miután megérkeztünk, kimentünk a chengdui Panda Parkba, ahol nagy erőkkel igyekeznek pandákat szaporítani. Hatalmas és gyönyörű helyük van, minden benőve bambusszal, pávák futkároznak szabadon, kiépített kacskaringós ösvények, hattyú-tó, viszont maguk az állatok inkább a légkondicionált épületeikben voltak, ami viszont jobban hasonlított börtönre, mint kényelmes élőhelyre. Erről egy kép (galériában van több):

Egyedül a vörös pandát láttuk természetes környezetben:

 Miután kipandáztuk magunkat, és egy taxisofőr a kelleténél kétszer hosszabb úton vitt vissza minket a városközpontba, megnéztünk egy sétálóutcát, ahol horribilis áron lehetett kapni egészen egyedi szuveníreket, festményeket, ételeket. Ez előtt sehol nem láttunk még igényes szuveníreket, mindenhol csak a gagyi és fröccsöntött tömegáruk vannak. Ezután a társaság azon része, akik nem maradtak ott velünk szülinapozni éjszakára, hazament, mi pedig elfoglaltuk a hotelszobánkat. 10-en maradtunk ott Chengduban és emlékezetesen megünnepeltük az egyik főszervező születésnapját. Másnap az egyik szobatársam, a mexikói srác észrevette, hogy ellopták a pénztárcáját és útlevelét. Az útlevélben benne van a vízum is, és az egyetlen nagykövetség, ahol útlevelet csináltathat magának Kínában, Shanghaiban van. A csavar az a történetben, hogy aki vonatjegyet, repülőjegyet akar venni, csak útlevéllel teheti meg, mert a kormány szereti mindenkiről tudni, hogy éppen merre jár. Végül szerencséje volt, mert csak a rendőrségre és a bevándorlási hivatalba kellett elmennie Chengduban, ahol kapott egy hivatalos iratot arról, hogy elveszett az útlevele, és utazhat tovább, mert megvan az útlevelének fénymásolata. Miután kihevertük az előző estét, visszajöttünk DuJiangYanba, ez már szombat este volt. Ez volt az utolsó este, amikor együtt voltunk a másik csoportba tartozókkal (mint írtam korábban, 2 csoportba vagyunk osztva, az első tábor közös, a második két különböző helyen van a két csoportnak). Nem örültünk neki, hogy elmennek, mert a közös élmények, az itteni nehézségeken való átvergődések és a szobabeosztás elég jól összekovácsolt minket, és jobb lett volna végig együtt maradni, vagy egyáltalán nem is találkozni, vagy először külön tanítani, majd a második táborban találkozni.