Amikor ezeket a sorokat írom, 250 km/h-val robogok Peking felé. Az út 8 órás Shanghai és a főváros között, és mivel ez messze nem a legrövidebb menetidő, amire jegyet lehetett venni, azt hittem, hogy a vonat átlagos, régi típusú lesz. Ezzel szemben az egyik legmodernebb típussal száguldunk. Szerencsére a táj nem valami lenyűgöző, így nem sajnálom, hogy az út 80%-át átaludtam. Megérkezés után megkeressük Dennis szállását, ott lerakjuk a csomagokat, majd ezután találkozunk Larával és a barátjával, aki idő közben Pekingbe utazott hozzá. Egy kiadós vacsora és a különválás utáni élmények megbeszélése után útba veszem a repülőteret, hogy hazavigyen a kedvenc légitársaságom. A városok egyébként, amiket a vonatút érintett, ugyanolyan ütemben fejlődnek, mint bárhol máshol. Az egyik megállóban jó rálátásom volt az egész városra. Kb. 35 felhőkarcolóból 29-en ott van még a daru. Továbbra is hihetetlen, milyen ütemben építkeznek. Azt is összeszámoltam, hogy itt tartózkodásom során összesen 132 órát töltöttem vonatúton, ami több mint 5 nap, ami majdnem egy hét, ami a kirándulásom hetede.

Amikor pedig ezeket a sorokat írom, már a repülőre való beszállásra várok. Megérkezésünk után egy 20-25 perces sétával, 30-30 kg csomaggal és tűző napon 35 fokban megérkeztünk Dennis hostelébe. Nem sokkal később ide érdekezett Lara és a barátja, akiről kiderült, hogy kínai létére német. Elmentünk vacsorázni, stílusosan pekingi kacsát ettünk, merthogy azt nem próbáltam ki, amikor korábban Pekingben voltam. Ez nagyon érdekes és finom étel, a kacsát minden menüben egyben mutatják, de szeletelve, filézve tálalják, szilvaszósszal, zöldségekkel és tenyérnyi méretű palacsintákkal kaptuk. A pakacsintába kellett tölteni a szilvaszószba mártott hússzeleteket és a zöldséget. Meglepően jóllakunk vele, pedig négyen ettük. Ezután körbesétáltuk azokat az utcákat, ahol én is járkáltam még júniusban Peterrel, a new yorki sráccal, ugyanis ezen a környéken volt a szállásom anno. Jó volt látni az ismerős épületeket. Végül visszamentünk a hotelbe, felkaptam a cuccaimat és Dennis, Lara és Leo kikísértek a reptérre vezető gyorsvasútig. Búcsúzkodás után kiértem, és a nap büszkeségeként elkönyveltem, hogy a 23 kilós bőröndlimitet még csak meg sem közelítettem, pedig sokkal több mindent hozok haza, mint ki. Lehet, hogy csak az élmények sokasága miatt érzem így, ami a fejemben kavarog. Életem legnagyobb élménye után most hazamegyek és visszatérek a normális kerékvágásba.